10 perc olvasási idő
A gazdaságtörténet ritkán produkál olyan tiszta és kíméletlen kísérletet, mint Izland az ezredforduló után.
A szigetország korábban a stabilitás mintaképének számított. Magas életszínvonal, alacsony államadósság, bőséges tiszta energia és példás közbiztonság jellemezte. Úgy tűnt, hogy a társadalmi és gazdasági intézmények szinte megingathatatlanul működnek.
Néhány év alatt azonban minden megváltozott.
Az izlandi kormány deregulálta a pénzügyi rendszert, majd privatizálta az ország legnagyobb bankjait. A folyamat 2003-ra lényegében befejeződött. Ezután a bankok rendkívül gyors nemzetközi terjeszkedésbe kezdtek.
A növekedés azonban nem fenntartható gazdasági fejlődésre épült. Olcsó külföldi hitelek, bonyolult tulajdonosi kapcsolatok és elégtelen ellenőrzés táplálta.
Izland története ezért nem csupán egy kis ország pénzügyi tragédiája. Megmutatja, mi történhet, amikor a bankrendszer túlnő a gazdaságon, az ellenőrző intézmények pedig elveszítik függetlenségüket.
Hogyan válhat egy modern társadalom egy ellenőrizetlen pénzügyi kísérlet áldozatává?
A választ a 2008-as globális válság öt legfontosabb tanulsága adja meg.
1. A bankrendszer, amely túlnőtt az országon
Az izlandi bankrendszer felemelkedése nem egyszerű gazdasági fejlődés volt. Inkább olyan mértékű pénzügyi terjeszkedés, amely mögött nem állt megfelelő állami és jegybanki védőháló.
A három legnagyobb bank, a Kaupthing, a Landsbanki és a Glitnir mérlegfőösszege 2007 végére megközelítette Izland éves GDP-jének kilencszeresét.
Egy mindössze néhány százezer lakosú ország bankjai néhány év alatt globális pénzügyi szereplőkké váltak. Terjeszkedésüket jelentős részben külföldi nagykereskedelmi forrásokból finanszírozták.
A bankok vállalatokat, ingatlanokat és pénzügyi befektetéseket finanszíroztak Európa-szerte. Sok esetben az adósok és a bankok tulajdonosi körei között szoros kapcsolatok alakultak ki.
Ez súlyos összeférhetetlenségi kockázatot jelentett.
A rendszer addig működött, amíg a nemzetközi pénzpiacok hajlandók voltak újabb forrásokat biztosítani. Amikor azonban 2008-ban befagyott a bankközi hitelezés, Izland nem tudta megmenteni a saját bankjait.
Az ország gazdasága egyszerűen túl kicsi volt az általuk felhalmozott kötelezettségekhez képest.
A növekedés mögött hitel állt
A fellendülés éveiben az izlandi üzletemberek látványos külföldi felvásárlásokat hajtottak végre.
A sajtó gyakran nemzeti sikerként ünnepelte ezeket az üzleteket. Sokkal kevesebb figyelmet kapott azonban, hogy a vásárlásokat rendszerint jelentős bankhitelekből finanszírozták.
A látszólagos gazdagság mögött ezért egyre nagyobb adósságállomány húzódott meg.
Ahogyan az Inside Job című dokumentumfilm egyik megszólalója megfogalmazta:
„Az újságok címlapjain mindig az szerepelt: ez a milliomos megvette ezt a céget az Egyesült Királyságban. Ahelyett, hogy azt írták volna: ez a milliomos egymilliárd dolláros hitelt vett fel a helyi bankodból, hogy megvegye ezt a céget.”
Az ellenőrző intézmények is kudarcot vallottak
A veszélyeket nemcsak a bankárok hagyták figyelmen kívül.
A könyvvizsgálók, a pénzügyi felügyeletek és a hitelminősítők sem jelezték időben a rendszer törékenységét. Egyes izlandi bankok még közvetlenül a válság előtt is rendkívül kedvező minősítésekkel rendelkeztek.
A mérlegek papíron megfelelőnek tűntek. A mögöttük álló eszközök, kapcsolatok és finanszírozási kockázatok azonban sokkal veszélyesebbek voltak.
A legfontosabb tanulság egyszerű:
Egy bank mérete önmagában nem bizonyítja az erejét. A gyors növekedés gyakran éppen a gyengeség első jele.
2. A szekuritizációs élelmiszerlánc felszámolta a felelősséget
A hagyományos banki modellben a hitelező hosszú távon viselte a kihelyezett hitel kockázatát.
Ezért érdeke volt megvizsgálni, hogy az ügyfél képes lesz-e visszafizetni a kölcsönt.
A modern értékpapírosítás ezt az alapvető kapcsolatot törte meg.
A bankok jelzáloghiteleket, autóhiteleket, hitelkártya-tartozásokat és más követeléseket csomagoltak össze. Ezekből jelzálogfedezetű értékpapírokat és összetett adósságtermékeket hoztak létre.
Ilyenek voltak például a CDO-k, vagyis a fedezett adósságkötelezvények.
A termékeket ezután nyugdíjalapoknak, biztosítóknak, bankoknak és más globális befektetőknek értékesítették.
A kockázat eltűnt a szem elől
Az értékpapírosítás önmagában nem feltétlenül káros. Megfelelő szabályozás mellett segítheti a kockázatok megosztását és a hitelpiac működését.
A válság előtti rendszerben azonban az ösztönzők eltorzultak.
A hitelközvetítők jutalékot kaptak minden új szerződés után. A bankok bevételhez jutottak a hitelek becsomagolásából. A befektetési bankok díjakat szedtek az értékpapírok értékesítéséért.
A hitelminősítők pedig maguktól a kibocsátóktól kapták a megbízást.
Szinte minden szereplő akkor keresett pénzt, amikor egyre több hitel került a rendszerbe. Kevesen viselték azonban hosszú távon a rossz döntések következményeit.
A minőség helyett ezért a volumen vált elsődlegessé.
A subprime piac robbanása
Az Egyesült Államokban gyorsan növekedett a gyenge hitelképességű ügyfeleknek nyújtott jelzáloghitelek mennyisége.
Ezeket a subprime hiteleket gyakran úgy értékesítették, hogy az ügyfelek nem értették teljesen a későbbi törlesztőrészleteket és kamatkockázatokat.
A hiteleket ezután összecsomagolták, több részre bontották, majd különböző kockázati besorolásokkal értékesítették.
A konstrukció bonyolultsága elfedte az alapvető problémát: a rendszer olyan adósokra épült, akik közül sokan csak emelkedő ingatlanárak mellett tudtak fizetni.
Amikor a lakásárak csökkenni kezdtek, a teljes értékpapírosítási lánc megingott.
A hitelminősítések hamis biztonságérzetet teremtettek
A legkockázatosabb termékek egy része is kiváló hitelminősítést kapott.
A befektetők gyakran nem vizsgálták meg a mögöttes hiteleket. Ehelyett a hitelminősítő intézetek értékeléseire támaszkodtak.
A válság után a minősítők azzal védekeztek, hogy az osztályzataik csupán vélemények voltak.
Ez jogilag fontos különbség lehetett. A befektetők számára azonban kevés vigaszt jelentett.
A pénzügyi rendszer egyik legfontosabb iránytűje éppen akkor mondott csődöt, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
3. Amikor az akadémiai függetlenség üzleti termékké vált
A válság egyik legsúlyosabb etikai problémája az egyetemek és a pénzügyi szektor kapcsolatában jelent meg.
Vezető egyetemek professzorai vállaltak tanácsadói feladatokat bankoknál, pénzügyi intézményeknél és kormányzati szerveknél. Többen igazgatósági pozíciókat is betöltöttek.
Ezzel párhuzamosan nyilvánosan támogatták a deregulációt és a pénzügyi innovációt.
A probléma nem önmagában a tanácsadói munkával volt. Sokkal inkább azzal, hogy az anyagi kapcsolatokat nem mindig tették egyértelművé.
Így a közönség nem tudhatta, hol ér véget a független tudományos vélemény, és hol kezdődik a fizetett érdekérvényesítés.
A „Pénzügyi stabilitás Izlandon” története
Frederic Mishkin, a Columbia Egyetem professzora 2006-ban társszerzőként publikálta a Financial Stability in Iceland című tanulmányt.
A jelentést az Izlandi Kereskedelmi Kamara finanszírozta. Mishkin az Inside Job szerint 124 ezer dollárt kapott a munkáért.
A tanulmány kedvezően értékelte az izlandi pénzügyi rendszert. Két évvel később azonban az ország bankrendszere összeomlott.
A dokumentumfilm készítői később azt is észrevették, hogy Mishkin önéletrajzában a tanulmány címe egy időre Financial Instability in Iceland formában szerepelt.
Amikor szembesítették ezzel, Mishkin elírásnak nevezte a változtatást.
A jelenet a válság egyik jelképévé vált. Megmutatta, milyen nehézzé válhat az objektivitás megőrzése, amikor a kutatás és a pénzügyi érdek összekapcsolódik.
Az összeférhetetlenség nem részletkérdés
Glenn Hubbard, a Columbia Business School akkori dékánja szintén több pénzügyi vállalattal állt kapcsolatban.
Amikor az Inside Job riportere ezekről kérdezte, ingerülten reagált:
„Van még három percük. Tegyék fel a legjobb kérdésüket.”
A jelenet nem azt bizonyítja, hogy minden közgazdász vagy egyetemi kutató elfogult. Arra azonban rávilágít, hogy az összeférhetetlenség átlátható feltárása nélkül a szakértői hitelesség könnyen sérülhet.
A tudományos tekintély nem helyettesítheti a függetlenséget.
4. Amikor a jutalmazási rendszer felülírta az erkölcsöt
A Wall Street válság előtti kultúráját gyakran az agresszív verseny, a rövid távú teljesítménykényszer és a rendkívüli bónuszok határozták meg.
A kereskedők és vezetők sok esetben az adott év nyeresége alapján kapták javadalmazásukat. A később jelentkező veszteségek azonban már nem feltétlenül csökkentették a korábban kifizetett összegeket.
Ez olyan rendszert hozott létre, amely a kockázatvállalást jutalmazta.
A nyereség magánkézbe került. A veszteségek jelentős részét viszont végül a részvényesek, az alkalmazottak és az adófizetők viselték.
A pénzügyi siker függőséget okozhat
Egyes kutatások szerint a pénzügyi nyereség és a kockázatvállalás olyan jutalmazási mechanizmusokat aktiválhat az agyban, amelyek más függőségek esetében is szerepet játszanak.
Ebből azonban nem következik, hogy minden kereskedő függő vagy erkölcstelen lenne.
A probléma akkor válik rendszerszintűvé, amikor egy vállalati kultúra tudatosan erősíti az impulzivitást, a túlzott önbizalmat és a rövid távú gondolkodást.
Az Inside Job több megszólalója beszélt a Wall Street egyes köreiben elterjedt droghasználatról, prostitúcióról és szélsőséges életmódról is.
Ezek a beszámolók nem általánosíthatók az egész pénzügyi szektorra. Mégis fontos kulturális jelzést adnak.
A korlátlan pénzügyi siker köré épített környezet könnyen azt az érzetet keltheti, hogy a megszokott szabályok már nem érvényesek.
A rendszer nem a józanságot jutalmazta
A válság előtt azok a vezetők jártak jól, akik gyors növekedést és magas rövid távú hozamot produkáltak.
A visszafogottabb szereplők gyakran piaci részesedést veszítettek. Ez arra ösztönözte őket, hogy kövessék versenytársaikat, még akkor is, ha felismerték a veszélyeket.
A rendszer így nemcsak lehetővé tette a felelőtlen magatartást. Sok esetben büntette azokat, akik nem vállaltak elegendő kockázatot.
Ez a pénzügyi válság egyik legfontosabb tanulsága:
Nem elég az egyéni erkölcsre építeni. Olyan szabályokra van szükség, amelyek mellett a felelős viselkedés gazdaságilag is kifizetődő.
5. A mentőcsomag és a Wall Street-i kormány
A Lehman Brothers 2008. szeptemberi összeomlása után a globális pénzügyi rendszer a teljes bénulás szélére került.
Az amerikai kongresszus ezért elfogadta a Troubled Asset Relief Programot, vagyis a TARP-programot.
A törvény eredetileg legfeljebb 700 milliárd dollár felhasználását engedélyezte. A teljes összeget azonban nem költötték el. A programokon keresztül ténylegesen folyósított összeg később mintegy 443,5 milliárd dollárt tett ki.
A beavatkozás támogatói szerint a mentőcsomag nélkül az Egyesült Államok egy második nagy gazdasági világválságba süllyedhetett volna.
Kritikusai viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a rendszer megmentése nem járt megfelelő személyes felelősségre vonással.
A forgóajtó-jelenség
A válságot megelőző és követő időszakban szoros kapcsolat működött a Wall Street és az amerikai kormányzat között.
Pénzügyi vezetők kerültek állami pozíciókba, majd később visszatértek a bankszektorba. Kormányzati tisztviselők pedig pénzügyi vállalatoknál vállaltak munkát.
Ezt nevezik forgóajtó-jelenségnek.
Henry Paulson pénzügyminiszter korábban a Goldman Sachs vezérigazgatója volt. Timothy Geithner a New York-i Federal Reserve elnökeként, majd pénzügyminiszterként vett részt a válságkezelésben.
Larry Summers több demokrata kormányzatban is meghatározó gazdaságpolitikai szerepet töltött be. Közben jelentős jövedelmet szerzett pénzügyi vállalatoknak végzett tanácsadói és előadói munkából.
Ezek a kapcsolatok nem bizonyítják automatikusan, hogy a döntések jogellenesek voltak. Ugyanakkor komoly kérdéseket vetnek fel arról, kinek az érdekei érvényesültek a válságkezelés során.
Az AIG és a Goldman Sachs
Az amerikai állam mintegy 180 milliárd dollárnyi támogatással és kötelezettségvállalással akadályozta meg az AIG biztosító összeomlását.
Az AIG ezt követően teljes névértéken rendezte számos pénzügyi partnerével kötött ügyleteit.
A Goldman Sachs közel 13 milliárd dollárt kapott az AIG-től különböző kifizetések és fedezeti ügyletek formájában.
A tranzakciók jogilag szerződéses kötelezettségek teljesítését jelentették. A közvélemény szemében azonban úgy tűnt, hogy az adófizetők pénze közvetve olyan pénzügyi vállalatokhoz került, amelyek maguk is részt vettek a kockázatos rendszer felépítésében.
A veszteségek társadalmasítása
A válság következtében vállalkozások mentek tönkre, családok veszítették el otthonukat, és világszerte emberek tízmilliói maradtak munka nélkül.
Ezzel szemben több bankvezető hatalmas vagyonnal távozott.
Stan O’Neal, a Merrill Lynch korábbi vezérigazgatója például mintegy 161 millió dollár értékű javadalmazással és részvénycsomaggal hagyta el a vállalatot.
A társaság ezt követően súlyos veszteségeket szenvedett, majd a Bank of America felvásárolta.
A probléma nem pusztán az összeg nagysága volt.
Az emberek azt látták, hogy a vállalatvezetők megtarthatták a fellendülés éveiben megszerzett vagyonukat, miközben döntéseik következményeit mások viselték.
Összefoglalás
A 2008-as pénzügyi válság nem egyetlen rossz döntés vagy váratlan esemény következménye volt.
Több évtizedes dereguláció, hibás ösztönzők, túlzott eladósodás és gyenge ellenőrzés vezetett hozzá.
A válság öt legfontosabb tanulsága:
- Egy bankrendszer veszélyessé válhat, ha gyorsabban nő, mint az azt támogató gazdaság.
- Az értékpapírosítás megszüntetheti a hitelezők személyes felelősségét.
- A szakértői vélemény értéktelenné válhat, ha nem ismerjük a mögötte álló pénzügyi érdekeket.
- A rosszul kialakított bónuszrendszer a túlzott kockázatvállalást jutalmazza.
- Az állam megmentheti a pénzügyi rendszert anélkül, hogy felelősségre vonná annak vezetőit.
Záró gondolat
A válság legsúlyosabb öröksége nem az elveszített pénz volt, hanem a bizalom megrendülése.
Az emberektől azt kérték, hogy higgyenek a bankoknak, a hitelminősítőknek, a szabályozóknak és a szakértőknek. Amikor azonban a rendszer összeomlott, kiderült, hogy ezek az intézmények gyakran egymást ellenőrizték, finanszírozták vagy védték.
A világ végül elkerülte a teljes gazdasági összeomlást. A felelősség kérdése azonban nagyrészt megválaszolatlan maradt.
Az Egyesült Államok legnagyobb pénzügyi intézményeinek felső vezetői közül alig vontak valakit büntetőjogi felelősségre. Számos bank még nagyobbá és befolyásosabbá vált, mint a válság előtt.
A pénzügyi szektor továbbra is gyakran azzal védekezik, hogy működése túl összetett az átlagember számára.
Éppen ezért fontos megérteni az alapvető mechanizmusokat.
A bankok iránti bizalom nem természeti törvény. Nem feltétel nélküli jog, hanem visszavonható társadalmi felhatalmazás.
A valódi kérdés ezért nem az, hogy megismétlődhet-e a következő válság, hanem az, hogy amikor ismét növekedni kezdenek a kockázatok, időben felismerjük-e ugyanazokat a figyelmeztető jeleket.
Források:
- Inside Job (2010)| YouTube
- Újra feloszthatja részvényeit az Nvidia 2026-ban?
- Mennyit érne ma 10 000 dollár, ha Tim Cook kinevezésekor Apple-részvényt vettél volna?
| A fenti elemzések, illetve a források, a szerkesztőség véleményét tükrözik, és semmilyen módon sem tekinthetőek befektetési tanácsként. |
